Ma reggel úgy éreztem, mintha nagy súlyok nehezednének a lelkemre. Kinéztem az ablakon és láttam, esik a hó. Tökéletes időpont arra, hogy egy kicsit magunkra figyeljünk egy ilyen csendes napon. Játszottunk a gyerekekkel kint a hóban egy kicsit, majd úgy éreztem írnom kell. Ekkor született meg az alábbi vers. Sok szeretettel minden útkeresőnek!
Jégvirágos önismeret
Szakad a hó, távol a jó…
valóban távol –e, vagy oly közel, hogy ez emberi elmével nem fogható fel.
Teremteni mindenki képes ki hiszi, több ő annál minek önmagát képzeli.
Benne minden mi életéhez most kell. Feladatunk csak megélni ezt egyszer.
Miért félünk mi mégis sokszor, hogy világunk halad,
s kergetünk inkább démonokat, a jégvirágok alatt.
Rémisztő, mert a külső hideg,
Rámutat arra, mi elfedi szíved.
Belenézni a fájdalomba, fagyos érzés lehet.
Mégis feladatunkat megérteni csak így lehet.
Ahogy olvad le szívedről jégnek a világa,
úgy bukkan elő virágok gyönyörűen melengető szimfóniája.
