Réges-régen történt, amit most elmesélek nektek, mikor még az emberek beszélgettek az anyatermészettel. Még szót értettek a fákkal, virágokkal, állatokkal, a nappal és a holddal, esővel és széllel -egyszóval minden  föld alatt, felett és körülötte élővel és létezővel.

Történt egyszer, hogy Nap felébredt egy reggel, belenézett fényes kis tükrébe, majd megelégedetten nyugtázta:

                – Nos, igen, ma is igen szépen sütök, gyönyörűek a sugaraim, semmi kétség!

Igen hiú teremtés volt. Ébren töltött idejének nagy részében folyamatosan nézegette magát kis tükrében, vagy lenézett Földre és keresett egy szép tavacskát, melyben megcsodálhatta önmagát. Jóformán ezzel telt az egész napja. Az emberek oltárokat emeltek tiszteletére, imákba foglalták nevét, ami a már így is hatalmasra duzzadt önimádatát még tovább fokozta.

– Imádunk Téged kedves Nap, ó Te csodás, éltető Nap, életünk fénye! Borítsd reánk arany sugaraid! –ilyen és hasonló ódákat zengtek az emberek róla.

Nap nem szerette, mikor megjelent Felhő, mert ez mindig azt jelentette, hogy ideig-óráig kénytelen volt sugarainak fényét csökkenteni. Pedig Felhő nem azért jött, hogy eltakarja őt, csak éltető esőt hozott az embereknek. Egyszerűen csak a dolgát végezte. Ez Nap számára viszont igazán bosszantó volt, hiszen ilyenkor nem láthatta magát a tó tükrében, és az emberek személyét magasztaló színjátékait sem csodálhatta.

Felhőt még úgy-ahogy elviselte, hiszen többnyire csak pár percen, vagy órán át tartott küldetése, majd Nap ismét megmutathatta fényes arany sugarait a Föld népének. Volt azonban valaki, akivel nagyon nem békélt meg, mert hosszú órákra pihenőre kényszerítette őt. Hold volt az, a kedves, érzékeny Hold, akinek az volt a feladata, hogy beragyogja az éjszaka egét, és hogy kiegyensúlyozza a forró nappalokat: hűsítő éjt hozott a földeknek és erdőknek, békés pihenést az embereknek. Csendes volt ő és szelíd, hatalmas szívvel. Szeretett mindenkit és hálás volt, hogy végezhette a feladatát. Éjszakái többnyire magányosak voltak, de elégedett volt életével. Szívesen beszélgetett a Csillagokkal, akik kedves hangon szóltak hozzá mindig.

– Sziasztok, kedves Csillagok, hogy vagytok, hogy vagytok?

A Csillagok pedig mindig örömmel válaszoltak, mert szerették az őszinte és barátságos Holdat.

Szívesen beszélgetett volna ő Nappal is, de csak ritkán találkozhattak, amikor esteledett és amikor hajnalodott. Megbízatásuk elején még váltottak egymással néhány rövid mondatot, de az utóbbi időben Nap folyton hátat fordított Holdnak, sértődöttnek mutatkozott. Hold kicsit szomorú volt emiatt, de hát mit tehetett? Tudta ő, hogy Nap különc, de azért így is szerette őt.

Az évek, évszázadok teltek múltak, és nem beszélt egymással Nap és Hold: teljes csend nehezedett kapcsolatukra. A hetedik század végére Nap megelégelte, hogy nem tud állandóan a kéklő égbolton sütkérezni. Nem érdekelte már semmi, csak az, hogy őt imádják és szeressék, munkájának pedig egyre kevesebb figyelmet szentelt. Amíg ő volt fent az égen, egyre erősebben és erősebben sütött, elkergetve Felhőt és így Esőt is, melyet magával hozott volna. Az embereknek nagyon melegük volt, a szántók és erdők pedig kezdtek kiszáradni. Nap pedig csak sütött és sütött.

Kérlelték az emberek, ajándékokat vittek neki, hogy csak egy kicsit engedje Felhőt dolgozni, de Nap kinevette őket és egy további lépésre szánta el magát. Mikor Hold lett volna soron és Éjszaka pihentető hűvöse, Nap nem volt hajlandó lenyugodni. Elkezdte sértegetni Holdat, csúnya szavakkal illette:

– Minek vagy te még mindig itt? Úgyis mindenki alszik éjszaka! Semmirekellő vagy és csúnya! Hordd el magad az én égboltomról! – kiáltotta Nap gúnyosan.

Holdat úgy érték ezek a szavak, mintha forró kést vájtak volna a szívébe. Mivel nagyon érzékeny lelkületű volt, sírva elmenekült. Éjszaka pedig nem tudott mit kezdeni Hold nélkül, így ő sem jött többé. Hold addig futott, míg egy másik naprendszerbe nem ért, hátha ott befogadják. Próbált beilleszkedni, igyekezett, barátkozott, de hiányzott neki Föld és a rajta élő emberek, növények és állatok, melyeket már nagyon megszeretett. Honvágya volt, de vissza nem akart menni, mert tudta, hogy Nap haragja úgyis csillapíthatatlan.

Nap eközben élvezte hatalmát és csak sütött és sütött, éjjel és nappal, hetekig, hónapokig. Nem érdekelte, hogy száradnak ki a szántók és hogy az emberek élete egyre kilátástalanabbá válik. Kérlelték, könyörögtek neki, hogy hagyja abba, hívja vissza Holdat, mert Éjszaka nélkül elpusztul Föld.

– Kérünk, Nap, hozd vissza Holdat és Éjszakát! Könyörülj meg rajtunk, Nap! – kérlelték kétségbeesve az emberek, de Nap elfordította róluk tekintetét.

A szántók már kiszáradtak, az emberek elbújtak házaikba, sivár lett a világ. Nap még mindig kérlelhetetlen volt, míg egyszer csak észrevette, hogy száradnak ki a tavak és tengerek is.

Bármerre is keresett víztükröt magának, hogy megtekintse önnön képét, alig volt már olyan tavacska Földön, melyben megcsodálhatta volna magát. Elkeseredetten nézelődött, kiabált, parancsokat osztogatott, hogy ne fogyjanak tovább a tavak, de azok csak száradtak és apadtak.

– Azonnal gyertek vissza, tavak és tengerek! Hogy képzelitek, hogy nem mutatjátok nekem gyönyörű arcomat! Ez elfogadhatatlan! Tűrhetetlen!” – harsogta elkeseredetten Nap, de hangja a messzeségbe veszett.

Teltek-múltak a napok, hetek és az emberek már nem zengtek ódákat Napnak, ő pedig egyre magányosabb lett, és elkeseredésében egyszer csak elsírta magát. Még sosem érzett ilyen mély ürességet és fájdalmat. Nem is értette, mi ez az érzés és honnan jön. Körülnézett Földön és végre rádöbbent arra, hogy hiúsága mit okozott ennek a világnak.

                – Mit tettem? Én csak nézegetni szerettem volna magam, és azt szerettem volna, hogy imádjon Föld, az emberek és minden élő!

– Szeretnek és imádnak téged így is, vedd már észre! Te vagy az éltető Nap, mely megmelengeti a fázót, rügyből bimbót és termést fakaszt, termékennyé teszi a földet! Szeretnek téged, de Nap nem lehet Hold nélkül, nappal pedig éjszaka nélkül. Harmónia csak akkor lehet e földön, ha mindkét oldal jelen van, segítve és támogatva egymást. – szólt egy ismeretlen hang a közelből.

– Ki vagy te, aki szólsz? Honnan ez az ismeretlen ám mégis ismerős hang? – kérdezte Nap.

– Lelked vagyok. Eddig nem tudtad, hogy létezem, de végre meghallottad a hangom!

– Igazad van és megértem most már, amit súgsz. Mondd, mit kell tennem, hogy rendbehozzam, amit elrontottam! Van még esély?

– Természetesen mindig van új esély! Csak meg kell értened a legfontosabbat: Hold és Nap egy pár, mint a világos és sötét, a fény és árnyék, férfi és nő. Együtt vagytok ti erősek, együtt teremtitek az életet!

 

Nap megértette végre és cselekedett. Azonnal elindult, hogy felkutassa Holdat. Sokáig kereste, de végül megtalálta. Hold szomorkodva bolyongott az idegen naprendszerben, nem találta helyét. Nap, mikor megtalálta őt, sírva kérte bocsánatát, amiért ilyen önző és figyelmetlen volt vele.

– Kérlek, Hold, bocsáss meg! Hibáztam, mert csak önmagamra gondoltam. Azt gondoltam, csak én vagyok a fontos, és közben elvesztettem, ami valóban igaz: a barátságodat! Kérlek, ne haragudj rám és gyere vissza hozzám! – könyörgött bűnbánóan.

– Hát persze, hogy megbocsátok, hiszen szeretlek! Te vagy a másik felem, az életem csak veled együtt kerek egész!

Hold nem volt haragtartó, sírva átölelte és kedvesen megcirógatta Napot. Boldog volt, mert végre ismét, igazán teljesnek érezhette magát. Örömtáncot járt az egész égbolt, a sok kis csillag most még fényesebben ragyogott.

Nap és Hold ezután békében és egyetértésben vigyázta Földet, segítve és támogatva egymást, mert megértették: csak együtt lehetnek igazán erősek és bölcsek. Az emberek is hálásak voltak és örültek, mert Föld ismét kivirágzott. Újra verseikbe és imáikba foglalták a forró, éltető Napot, de onnantól kezdve tisztelet és csodálat övezte a hűvös, ezüstös fénybe burkolózó, szelíd Holdat is.

Festmény forrása: http://starwoodarts.deviantart.com/art/Sun-and-Moon-164750967

Végül, de nem utolsó sorban: nagy örömömre egy szegedi Általános Iskola feldodolgozta a mesémet, nagyon aranyosak, igazán nagy megtiszteltetés, hogy így is hallhattam, láthattam a történetemet.