Élt egyszer az erdőn egy kis fenyő. Csemete volt ő még, az összes fenyő társa már rég túlnőtte, magasba emelvén koronájukat az égbe. Kis Fenyő nagyon szeretett volna már hozzájuk tartozni és beszélgetni velük, idő kellett azonban ahhoz, hogy ő is felnőtt társai magasságába érjen.

A bokrok, mohák és kis állatkák nagyon szerettek volna vele társalogni, ő azonban elutasította minden közeledésüket, hiszen úgy gondolta, sokkalta magasztosabb sors adatott meg neki, mégiscsak fenyőnek született, nem holmi bokornak. Nem alacsonyodhat le az aljnövényzet világához. Így, többnyire egész álló nap csak álmodozott, milyen is lesz az, mikor ő is a nagyok közé tartozhat.

Gyönyörű erdő volt, ahol élt, szebbnél szebb fákkal és növényekkel, a csendesen csörgedező patak körül, szebbnél szebb ritka virágok nyíltak, kristálytiszta vízéből pedig az erdő lakói oltották szomjukat. Rejtett kis mese erdő, az a hely, ahol tündérek élnek, az emberek csak nagyon ritkán látogatják, és csak az láthatja a tündéreket, aki képes megnyitni szívét és lelkét nekik. Akik viszont képesek voltak rá, azoknak szeme előtt csodavilág tárul fel, a tündérek hihetetlen kis országa.

Kis Fenyő, akit egyébként Tüskés Titusznak hívtak, nem látta a tündérek világát, mert szívét zárva tartotta, annak ellenére, hogy nagyon fiatal volt még. Mivel folyton mogorva volt és álmodozó, teljesen kizárt mindenkit világából, élete pedig egyre magányosabbá vált. Próbáltak közeledni hozzá többször is, de olyankor még jobban kimeresztette tüskéit és goromba szavakkal illette az őt megzavarókat.

–          „Hagyj, nem látod, hogy gondolkodom. Nem érek rá!”

Teltek-múltak az évek, Titusz egyre magasabbra nőt és egyre magányosabb is lett, néha úgy érezte, felnőtt fenyőtársai magasságába sohase érhet el. Néha már eszébe jutott, nem lenne azért olyan rossz beszélgetni a bokrokkal vagy akár a rókával, de túl büszke volt ahhoz, hogy társalogjon velük.

–          „Mit szólnának, ha csak úgy megszólítanám őket? Biztosan nem szeretnek már, hiszen sosem voltam hajlandó beszélgetni velük. Á, különben is, én egy fenyő vagyok, nem süllyedhetek le közéjük!” – ilyen és efféle gondolatok foglalkoztatták álló nap, de nem mondta el senkinek.

A tündérek sopánkodtak, mert az ő feladatuk, az erdő harmóniájának fenntartása volt, Tüskés Titusszal viszont nagyon nem tudtak mit kezdeni. Érezték, hogy valami ősi rend, felborulóban van az erdőben. Tudták, ha csak egy növény, vagy állat elindítja a diszharmóniát, az lassan kihat majd az egész rengetegre is, hiszen az energia már csak így működik.

MargaretTarrant_Postcard_Fantasia_UK_1920s

Postcard by Margaret Tarrant (1920s)

Tavaszodott, az újjászületés ideje jött el. Tanakodtak a tündérek, hogy mi tévők legyenek, hogy tudnák kizökkenteni Tituszt mogorvaságából, és arra jutottak, hogy összehívják az erdő lakóit tanácskozásra. Összejött kicsi és nagy, keletről és nyugatról is jöttek, az északi és déli népek is odasereglettek. A központi tisztáson találkoztak, és megindult a tanácskozás. Tüskés Titusz látta, hogy valami zajlik, igyekezett figyelni, hallgatózni, hogy mi lehet, miről beszélgetnek, a tündéreket azonban nem hallhatta, az erdő többi lakója pedig figyelt nagyon, hogy a titok, titok is maradjon. Jöttek is az ötletek, melyekből érezni lehetett, hogy az erdő harmóniája már felborulóban van:

–          „Rendezzünk neki szülinapi ünnepséget!” – szállt ágról-ágra az egyik kis tündér.

–          „Vágjuk ki, akkor nem lesz több gond vele és visszaáll a rend!” – morogta süni.

–          „Másszunk fel rá, és csikizzük meg, hátha elneveti magát!” – mondta kuncogva a kismókus.

Már esteledett, de még mindig nem volt meg az igazi, áttörő ötlet, mikor egy kicsi madár, Csipi összeszedte minden bátorságát és megszólalt:

–          „Tojásrakó idő van most, kicsi párommal éppen megfelelő helyet keresünk! Mi lenne, ha kis fenyő ágára építenénk fészkünket, és tennénk le tojásainkat. Az új élet ereje, hátha megmelengetné Titusz lelkét is…”

A Főtündér arca kisimult. „Ezaz, ezt kell tennünk! Most sokszorosak az energiák, hiszen tavasszal még a levegő illata is megváltozik, új szelek jönnek, a változásra ilyenkor még nagyobb az esély. Itt a lehetőség, hogy újra harmónia legyen kis erdőnkben.”

A tündérek és más is tudta, veszélyes feladatra készülnek madár társaik, de ez volt az egyetlen lehetőség, hogy világukban ismét visszaálljon a rend.

Az éj leple alatt építették meg Tüskés Titusz ágain a fészket, és nagyon vigyáztak arra, nehogy felébredjen. Két tojást rakott hát Csipi és Csuti, és elkezdték felváltva vigyázni őket.

Hajnalodott. Titusz kinyitotta szemét és kinyújtózott. Valamiért furcsán érezte magát. Mintha valami változott volna. Furcsa, csiklandós érzésre lett figyelmes az egyik ágán ezért lenézett oda, ahol érezte. Nagyon elcsodálkozott azon, amit látott. Egy kis madárfészek volt az ágon, kismadár ült a fészekben, egy másik pedig kényelmesen üldögélt mellette a faágon. Az Ő ágán pontosabban.

Az első döbbenet után, rettenetes düh támadt benne és mérgében megrázta magát.

–          „Hogy merészeltek az ágamra fészket rakni, micsoda pimaszság ez!” – kiabált mérgesen Tüskés Titusz

Csipi és Csuti erősen kapaszkodtak, nehogy leessenek, a kis fészket pedig minden erejükkel tartották.

–          „Ne bánts minket, nézd csak tojást raktunk, nemsokára kikelnek gyermekeink! Kérlek, ne rázd meg magad, mert kieshetnek és akkor vége lesz életüknek!” – könyörgött Csuti

Titusz egy pillanatra meghökkent. „Tojások? Kismadarak? Az ő ágain? Madárgyerekek? Új élet?” – kavarogtak benne ezek a gondolatok.

Nem tudta eldönteni, hogy mérges legyen e, hogy tudta nélkül „beköltöztek” az új lakók, vagy örüljön amiatt, hogy végre nem magányos. Mindenki csak mogorva, magába forduló fenyőnek ismerte, most akkor mi lesz? Oda lesz hírhedtsége, melyet oly sok éven át épített ki, bár igaz magának se merte volna bevallani, az utóbbi időben nagyon nyomasztotta ez az állapot. Végre megszólalt.

–          „Miért jöttetek ide, tele az erdő fával, ott a védelmet adó tölgy, miért nem inkább oda fészkeltetek?” – kérdezte a még mindig meghökkent fenyő

–          „Kedves fenyőnek tűntél, gyönyörű zöld színed biztonságot és melegséget mutatott, védelmet pedig hegyes tüskéid adnak nekünk, ha szükségünk van rá. Minden megvan benned, ami nekünk kellhet gyermekeink felneveléséhez. Kérlek, engedd meg, hogy maradhassunk!” – csipogta Csipi.

A jelenetet közben a környező fák ágain tündérek, mókusok és kis madarak üldögéltek, lélegzetvisszafojtva figyelték, milyen döntést hoz a fenyő. „Most dőlhet el az erdő sorsa” – gondolták mindannyian.

Tüskés Titusz gondterhelten meredt maga elé, közben lepergett előtte eddigi élete, a sok magányos óra, a mérgelődések, a folyamatosan jövőn való merengés, hogy mindig valahol máshol szeretett volna lenni, mint ahol volt. Nem voltak barátai, nem volt senkije, és most itt van ez a kis madárcsalád, és segítséget kérnek tőle. Szépeket mondanak róla és kedvelik. Talán most volt először, hogy arra figyelt, ami van, és nem arra, ami volt, vagy lesz. Végiggondolta és döntött.

Egyet megértett most, az, ahogy eddig élt, a magányba és elszigeteltségbe vezette. Gondolta, rendben, megnézi milyen az élet másképp.

–          „Rendben van, maradhattok, de csak amíg a kicsik kikelnek és megerősödnek a repüléshez! Egy nappal se tovább!” – dünnyögte kicsit megenyhülve a fenyő.

–          „Köszönjük szépen!” – örvendeztek a madarak.

Ebben a pillanatban, a fákon ülő tündérek és állatkák együtt lélegeztek fel. Óriási sóhaj hallatszott az erdőben, a megkönnyebbülés és öröm sóhaja.

Teltek, múltak a napok, hetek, egyre jobban megkedvelte egymást a Titusz és a madarak.

Először ügyetlenkedett a játékban, amiket kitaláltak, hiszen még soha életében nem játszott. A napok múlásával azonban egyre inkább megszerette ezt a szórakoztató elfoglaltságot.

Lassan észrevette a nap melengető sugarait, és a mosolyokat is az erdő többi lakójától kapott. Most már ő is köszönt másoknak, és néha még egy-két kedves szóval is sikerült illetnie az arra járókat, bár be kell valljuk, néha még sután sikerült neki, de azért igyekezett.

–          „Igazán szép vörös bundád van te Róka koma!”

–          „Nahát, süni, most látom csak, milyen apró vagy te és mégis milyen erős! Minden elismerésem!”

A tündéreket még nem láthatta, mert a félelem még ott lakozott lelkében. „Mi lesz, ha megmutatom magamat, aztán bántani fognak?” Kicsit félt ettől, ezért csak ritkán mutatta meg azt, aki ő valójában: egy álmodozó, örök gyermek fenyő, aki szereti az életet.

A hetek teltek és múltak. Egy gyönyörű napsütéses reggelen, az egyik kicsi tojás elkezdett repedezni, Csipi és Csuti izgatottan várták, mi fog történni.

Tüskés Titusz is észrevette, hogy az egyik tojás megrepedt és megijedt.

–          „Jaj, most mi lesz, hogy tudok segíteni, hiszen valami törik? Mi lesz most, nehogy baja essen a kis jövevénynek!” – kiáltott fel ijedten Titusz

–          „Nyugalom, minden rendben van, az új érkezéséhez mindig szükség van ahhoz, hogy valami véget érjen. Csak így indulhat meg az igazi változás. Engedd, hogy utat törhessen magának az új élet!

Ez volt az a mondat, mikor Tüskés Titusz végre megértette. Az egyetlen út ahhoz, hogy megengedje magának, hogy szeressen és szeressék az, ha leteszi régi mintáit és hiteit, és teret enged az újnak.

Alig, hogy rádöbbent erre a felismerésre, megjelent előtte egy tündér, olyan gyönyörűséges, hogy szavak nincsenek rá. Ezután még egy és még egy, akárhová nézett, csodálatosan csillogó szárnyú kis tündérfiúkat és lányokat pillantott meg.

–          „Szeretettel üdvözlünk Téged, Titusz! Örülünk, hogy Velünk tartasz!” – szóltak a tündér fiúk és lányok.

Melegség öntötte el szívét és lelkét. A kis fenyő megérkezett!

Itthon volt és boldog! Kicsi Csuti Titusz pedig – akit szülei a kis fenyő után nevezték el, hálájuk jeléül – boldogan csipogott a fészekben. Testvére is kikelt hamarosan és egészségesen. A mese erdőben új életek kezdődtek. A két kismadárral együtt, Tüskés Titusz is újjászületett és elindult egy olyan irányba, melyet még nem ismert, de annyi biztos, hogy egy izgalmakkal, érzelmekkel, és főleg, élettel teli élet várta őt.