Ma reggel úgy éreztem, mintha nagy súlyok nehezednének a lelkemre. Kinéztem az ablakon és láttam, esik a hó. Tökéletes időpont arra, hogy egy kicsit magunkra figyeljünk egy ilyen csendes napon. Játszottunk a gyerekekkel kint a hóban egy kicsit, majd úgy éreztem írnom kell. Ekkor született meg az alábbi vers. Sok szeretettel minden útkeresőnek!

 

Jégvirágos önismeret

Szakad a hó, távol a jó…

valóban távol –e, vagy oly közel, hogy ez emberi elmével nem fogható fel.

Teremteni mindenki képes ki hiszi, több ő annál minek önmagát képzeli.

Benne minden mi életéhez most kell. Feladatunk csak megélni ezt egyszer.

Miért félünk mi mégis sokszor, hogy világunk halad,

s kergetünk inkább démonokat, a jégvirágok alatt.

Rémisztő, mert a külső hideg,

Rámutat arra, mi elfedi szíved.

Belenézni a fájdalomba, fagyos érzés lehet.

Mégis feladatunkat megérteni csak így lehet.

Ahogy olvad le szívedről jégnek a világa,

úgy bukkan elő virágok gyönyörűen melengető szimfóniája.